I wanna be with you....my love

Szép napot mindenkinek!

Készüljön fel mindenki a sírós,nyugtalanító részre...főleg a vége.

Ez a történet Dóri agyszüleménye..én csak megírtam.Remélem tetszeni fog,és nem öltök meg érte :D

Nem pofázok tovább,délután a szokásos L.I.I.T.A.!

UI.:Ne haragudjatok az esetleges helyesírási hibákért,másnaposan nincs kedvem kijavítani most őket :D Bocsi <3

Always in your hearts,Niky

Liam Szemszöge:

Idegesen loholtam a kórház felé..ezen a héten ez már a negyedik kórház a városban amit megjárok mégsem találok egyetlen embert sem,akit úgy hívnának,hogy Louis Tomlinson.Múlthét pénteken diagnosztizálták nálam a nemi fertőzések átkát,a HIV-vírust.Egyetlen névre emlékszem az utolsó éjszakámból,ami életem első egyéjszakás kalandja volt,de attól tartok,hogy az utolsó is.Már nem tudok más módszert,csakhogy végigjárjam a kórházakat,hátha járt itt…mert biztos,hogy tőle kaptam el..csak is Ő lehetett.Ha pedig beteg,akkor muszáj valahol kezeltetnie magát.Viszont már az is megfordult már a fejemben,hogy mi van ha direkt tette?Ha direkt fertőzött meg?Ha szándékosan teszi ezt másokkal is,és nem is ment el orvoshoz?Annyira kusza minden…

Nem akarok meghalni,ennyire fiatalon még nem.Annyira jó lett volna csak úgy élvezni az életet egy kicsit,de egy hülye felelőtlen éjszaka miatt,amikor is nem védekeztünk,elkaptam.Miért velem teszi ezt a sors?Direkt kínoz?

Gyerekkoromban mindig egy jobb életre vágytam,mint ami megadatott.Apám nem volt,meghalt még mikor nagyon kicsi voltam.Anyám pedig a betegségig hajtotta magát,azért hogy nekünk,azaz a húgomnak és nekem,mindenünk meglegyen.Ám egy nap a kórházból hívtak,hogy anyukám csak a gépek tartják életben.Akkor törtem össze.

A húgom is betöltötte már a tizennyolcat,de addig,míg ő nem lett húsz,együtt laktunk.Aztán elköltözött a pasijához,én pedig egyedül maradtam a gondjaimmal és a szarul fizető állásommal.Most pedig,hogy egy kicsit is jobb életem legyen,megkaptam életem egyik legfontosabb állását egy neves cégnél.Még csak egy hetet dolgoztam ott és vége….mindennek vége.Ki miatt?Mi miatt?Hát persze,hogy csak Miatta!!

Gyűlölöm Őt,az érzést,hogy fertőzött vagyok.Hogy nem lehetek normális ember.Hogy meg fogok halni.Hogy minden miatta van….

A főorvos irodájában ültem és vártam.A rendszer alig akarta betölteni az adatokat,pedig most már nagyon remélem,hogy megtalálom azt a rohadt kórházat,azzal az idióta seggfejjel együtt.Pedig mennyire jól is nézett ki akkor…azt hiszem.De tönkretette az életemet..szemétláda.

-Uram,mondja,hogy megtalálta!-már-már könyörgően néztem rá.

-Nézze,nem adhatok ki bizalmas információkat egyik páciensünkről sem,kivéve ha a rokona vagy felhatalmazása van erre.-az asztalra csaptam és idegesen járkáltam fel,s alá.

-Doktorúr!Maga ezt nem értheti…ez..nem egyszerű.Tönkretette az életemet,nekem csak egy lakcím kell és már megyek is.-belül forrt bennem a düh.

-Sajnálom,orvosi titoktartás…-felhorkantam.

-Persze,meg mit nem…rengeteg minden van amit nem tudok,de a titoktartás…na az egy nagy rakás szar.-köptem felé.-Megfertőzött engem,érti?Felfogja?Csak meg akarom őt találni és jól elmagyarázni,hogy,s mint.-kikerekedett szemmel nézett rám.

-M-meg fertőzte?-gúnyosan elvigyorodtam.

-Igen,jól hallotta.HIV-vírussal,szóval melegen ajánlom,hogy most azonnal mondja meg merre lakik!-sóhajtott,s már tudtam,hogy nyert ügyem van

-De nem tőlem tudja!-Ezaz.

Vigyázz Louis,jön Liam Payne és még azt is megbánod,hogy megszülettél!

Négy utcányira lakott tőlem,szóval elég volt gyalog mennem.Nem traccspartira indultam,szóval nem nagyon adtam a megjelenésemre.Ki nem szarja le,hogy nézek ki?Már tökmindegy…

Nem is olyan sokára megláttam a házat.Nem kispajtás!Elég nagy vityillóban tolatja az életet,nem sokáig!

-Te meg ki a franc vagy?-dörzsölte meg szemeit egy nagy ásítás közepette.Végignéztem rajta,s valószínűnek tartottam,hogy most kelt fel..

-Asszem pénteken megdugtál,Liam Payne,de most nem ezért vagyok itt…-nyikkanni sem tudott,mert karjánál fogva félrerántottam és egy ügyes mozdulattal berántottam egyenesen a becsukott ajtóra.

-Mégis mi a francot akarsz?-lepődött meg.

-Azt,hogy elmagyarázd nekem,mi jó volt abban,hogy megfertőztél te fasz!?-rúgtam gyomorszájon,mire köhögött egyet.

-N-nem tudom,m-miről beszélsz!-görnyedt volna össze,de tartottam erősen,ezért mozdulni sem tudott.

-Dehogynem tudod,szerinted honnan van meg a címed,hm?Tudod jártam egy-két kórházban.-lefejeltem és ügyesen koppant egyet a feje a falon,fájdalmasan felnyögött.

-ÁLLJ LE!Normális vagy?-kiabált rám és hirtelen seperc alatt változtatott az álláson.-Nem értem miért vagy kikadva…mondtam neked,hogy HIV-es vagyok,csak az lehet,hogy kiesett az emlékezetedből.-kopogtatta meg a fejem vigyorogva.Ugrottam volna neki újból,de most ő fogott le elég erősen.A karom is belefájdult.

-Én kurvára nem mentem ebbe bele,még részegen sem feküdnék le egy fertőzöttel,te állat.Tönkretettél te idióta!fordítottam el a fejem,mert az öntelt vigyora annyira frusztrált,hogy sírhatnékom támadt.

-De,bizony…ez van-tárta szét a kezei,ezzel elengedve engem.Lecsúsztam a földre és fejem a falnak döntöttem,de lecsuktam a szemeim.

-Mindegy…-köszörültem meg a torkom,de könnyeim már gyűltek..Hogy tudok egy ilyen idióta előtt sírni?-Nem is tudom mi a francnak jöttem ide.Már nem számít,meghalok majd és kész.Remélem többé nem látlak.-nyitottam volna ki az ajtót,mire megfogta a karom és úgy rántott vissza,mint mikor én jöttem be.

-Nem mész te sehova!-húzott közelebb.

-Engedj már el,hülye fasz…ez nem vicces.-nevetett szerencsétlenségemen.

-Maradj nyugton!-abbahagytam a ficánkolást és kíváncsian,de belül dühösen, vártam mit is akar.-Elhiszed nekem azt,hogy tényleg nem tudtam róla?Ha akarod megmutatom neked a papírt,csak három napja tudom,hogy fertőzött vagyok.-nevetségesen felhorkantam.Valószínűleg…higgyem is el?

-Te teljesen bolondnak nézel engem?Az előbb azt mondtad,hogy úgy feküdtünk le,hogy tudtad,hogy fertőzött vagy.Nem értelek.- még mindig fogott és fejünk között talán volt harminc centi,de akkor sokat mondok.

-Jól van.-sóhajtott és elengedett.-Gyere!-hívott beljebb és kelletlenül,de bementem,rohadtul ki akarom deríteni az igazat.

-Most már akkor elárulod,hogy mi a franc van?-egymás mellett ültünk a kanapéján,ő pedig az ujjait tördellte.Csak tudnám mi miatt lett hirtelen ennyire ideges.

-Te vagy az egyetlen akivel valaha is lefeküdtem.-amint ezt kiejtette a száján felnevettem,rettenetes föhögőgörcs jött rám,ő meg komoly arckifejezéssel feszengett mellettem még mindig.

-E-ezt ugye n-nem mondod kom-komolyan?-szakadozott levegővételem miatt dadogva tudtam csak megszólalni.

-Jó,rendben.Röhögj csak ki,de akkor ne várd,hogy ennél többet mondjak.Minek jöttél egyátalán ide?Épp el szerettem volna mesélni,mi miért van,de neem.Hát felőlem legyen ez…az ajtót tudod merre találod.-Értetlenül meredtem rá,s pillanatokon belül egy hangos ajtócsapódás jelezte,hogy elvonult.Smmit nem értettem.Valóban én lettem volna neki az első?Ráadásul részegen?Nee.Ez most vicc?Basszameg.

Lassú,komótos léptekkel indultam meg-valószínűleg a szobája felé-.Minden áron meg szeretném tudni az okokat,szóval ha azt várja,hogy lelépjek,hát nem fogok!

Kikerekedett szemekkel,lefagyva álltam az ajtó előtt ahonnan a hangok szűrődtek ki.Mi van vele?Az előbb még…

Bekopogtam,de mivel nem kaptam választ,ezért benyitottam.Gyorsan belefúrta arcát a párnába és nem nézett rám.Mit szégyell?Azt,hogy sír?Mindkettőnk hülye volt,de most nem akarok vele veszekedni…ezek szerint tényleg én voltam az első alkalma,pedig szerintem ő még idősebb is nálam….

-Mit keresel még mindig itt?Nem azt mondtam,hogy menj el?-alig lehetett érteni,mert arca még mindig a párnába volt nyomva.

-Figyelj,sajnálom oké?De muszáj megtudnom,mi miért van.Csak azért nevettelek ki,mert ledöbbentett a dolog,de akkor tényleg velem voltál először?-szipogva vált el a párnától.Leültem mellé és vártam válaszát.

-Megígéred,hogy nem szólsz közbe és nem röhögsz ki?-bólogattam és egy nagy sóhajt hallatva belekezdett.-Igen,tényleg veled szexeltem először,s hülyeség ezt mondani,főleg huszonegy évesen.Nővel sosem voltam,persze a legelején volt egy két „kapcsolatom” de nem feküdtem le egyikkel sem…utána nem jártam el sehová,mert féltem…A szüleim meghaltak pár éve és teljesen magamba zuhantam.Nem volt és még most sincs senkim,nem is lesz,s ki tudja meddig élek még..-nem nagyon értettem,de a következő mondata rávilágított mindenre.

-Anyukám fertőzött volt,mikor terhes volt velem,ezért így én már a magzatkori életemtől kezdve beteg vagyok.Kezelnek,de tudom,hogy ez nem sok….legjobb esetben is már maximum tíz évem van hátra.

-É-én,rettenetesen sajnálom Lou,n-nem gondoltam,hogy ilyen nagy a probléma.-felhorkant.

-Ne mondj semmit,én már hozzászoktam ehhez.A sajnálatod sem kell.-teljesen más szögből láttam a helyzetet és sajnáltam-persze,hogy sajnáltam,de nem ez volt az első érzésem…hanem inkább az,hogy átérzem,hisz mostmár egy cipőben járunk..meg az,hogy szeretném megismerni őt.

-Most mát tudsz mindent…úgyhogy szerintem ideje menned!-tárta ki a szobaajtót én pedig kisétáltam rajta még mindig hullamerevséget érezve végtagjaimban.Visszazárta az ajtót én pedig a nappaliban találtam magam ismét.

Fogalmam sincs mi okból,de mikor megláttam a telefonját az asztalon egyből kézbekaptam és hálát adtam az égnek,hogy nincs rajta kód.A névjegyzékébe beleírtam a számom s megcsörgettem magam.Visszaraktam a mobilt a helyére,s hazatámolyogtam,még mindig sokkolva.Annyira rossz érzés lehet úgy élni az életed,hogy kezelésekre jársz az első pillanattól kezdve,és ennek sosem lesz vége…s a legutolsó pillanatod is az lesz,hogy a kórházban nézed a plafont és amit utoljára érzel,az a borzalmas fertőtlenítő szag lesz abban az undorító szobában.A hideg is kiáz,hogy igen Liam,neked is ez lesz a sorsod,hála neki.Viszont már nem tudtam rá annyira haragudni,hiszen jézusom,huszonegy éves és teljesen tapasztalatlan srác.Az is csoda,hogy eddig kibírta.Meg szeretném ismerni,s ha már mindketten fertőzöttek vagyunk…akkor miért ne lehetnénk kicsit közelebbi kapcsolatban?Már nem oszt-nem szoroz semmit!

Ezt az ötletet hamar el is hesegettem gondolataim közül,mert egyrészt Lou biztosan nem menne bele..vagy ha mégis,valamelyikkünknek baja lenne.Több a valószínűsége,hogy neki,mert amint mondta,maximum tíz éve van hátra.És nekem mennyi?Fogalmam sincs,de a doki azt mondta,hogyha jól vagyok kezelve és rendszeresen eljárok,akkor tíz-húsz évem is lehet…de az persze AIDS-esként….

Mennyire furcsa…míg HIV-es vagy,fertőzöl,s utána ha lemegy egy-két év..már nem,kialakul az AIDS,mert már nincs egy olyan normális sejted sem ami képes lenne ellenállni ennek az undorító vírusnak.

Napokig,sőt hetekig ezen kattogtam,s sajnos a munkám csak itthon tudtam elvégezni…ha a főnököm és más munkatársam értesül erről,azonnal kirúgna…,s az sem biztos,hogy így nem fognak kirúgni…nem mehetnek velem valami sokra.

Tíz órakor pattantam ki az ágyból,s akkor is azért,mert megcsörrent a telefonom.Nem értettem miért,de öröm lett úrrá rajtam,mikor megláttam,hogy Louis áll a kijlzőn.Eddig még vagy azért nem hívott,mert nem vette észre,hogy beleírtam magam a telefonjába,vagy azért,mert nem mert.Remélem nincs baj…

-Liam?-vékony hangjával bizonytalanul szólalt meg.

-Igen Louis?-szám vigyorra húzódott a hülye beszélgetésen.

-N-nem tudom,hogy ezt most ki kellene-e mondanom,s tudom,hogy legutóbb is veszekedtünk és nagyon de nagyon utálsz és….

-Louis!Mit szeretnél?-nem haragudtam rá,hülye ha azt hiszi,már nem vagyok dühös….magától értetődően én hiszem,hogy minden okkal történik,s ha megfertőzött,az sem lehetett véletlen.

-….hogy átgyere.-suttogta alig hallható,elfúló hangon,s mire megértettem már nagy vigyor volt az arcomon.Magam sem értettem,hogy változhatott pár hét alatt ennyit a véleményem,de már nem csak szimplán tudni akartam,hogy ki is Ő,hanem ismerni és tudni miért ilyen…..negatív.-Liam?Itt vagy még?-most vettem csak észre,hogy mennyire elgondolkodtam közben.

-Neharagudj…azonnal ott vagyok!

S igen átmentem hozzá…mint az elkövetkezendő két és fél évben minden egyes nap,s míg az egyiken történt egy olyan valami,amit mindketten csak reméltük,hogy csak sok év múlva fog megtörténni,de valószínűleg az égiek nem akarnak minket egy kis ideig boldognak látni.

Akkor…aznap sírtam először miatta,mert bár Ő nem tudta,de én igen…szerettem,már szerettem.Két beteg..és szereti egymást…abszurd.

A kórházban,merthogy ott volt-a tudtom nélkül nem ment el a kezeléseire…s annyira legyengült miatta,hogy én kapartam fel Őt a konyhában lévő hideg csempéről zokogva.

Csak vártam…napokat,pontosabban hetet,mire végre sikerült újra olyan szintre emelni az állapotát,hogy kinyissa szemeit.Utáltam,hogy fogalmam sem volt arról,miért nem járt a betegségét hosszabbító kezelésekre,hisz mindennap reggel tízkor betoppantam hozzá,s este hat-hétig nála voltam.Volt olyan,hogy filmet néztünk,rengetegszer komédiát vagy romantikusat,mert ő azt szereti,de az én kedvemre is tettünk,s néha horrort kapcsoltunk…aznap mindig készítettem magamnak ruhát,mert tudtam,ott fogok aludni nála..

Ezeket az időket akkor még nem értékeltem annyira,mint amennyire kellett volna…s csak most tudatosult bennem,hogy ilyen kevés idő alatt-mert hát Ő már betöltötte a huszonnégyet én pedig a huszonkettőt-tönkrement.Olyan sokat voltunk együtt..mármint együtt lógtunk persze,hogy nem is vettük észre,de a tavaszból nyár lesz,aztán ősz,s mintha a tél kimaradt volna,ismét a tavaszhoz értünk…mi pedig egyfolytában egymásnál töltöttük az időnket.Volt,hogy meglátogatott a húgom,de neki nem mondtam el mi is a problémám.Látványosan leszarta mi is van a bátyjával,hisz neki megvan mindene és ahogy ő mondta „egy ilyen egérlyukba még vécére sem jönnék”….hát ha nem,hát nem.Akkor is ki volt ott velem?Louis…pedig hiába volt ő sokkal rosszabbul,mint én..mindig próbált emelt fejjel közlekedni,s eltakarni előlem a fájdalmait.

Most meg a hatodik napon is itt ülök mellette,s nézem…ha meghalna úgy,hogy nem tudta,hogy ezidő alatt képes voltam belészeretni eszeveszettül úgy,hogy egy csók sem csattant el közöttünk a két évben,vele mennék.Nincs senkim…mostmár nincs senkim,úgy,mint neki akkor,mikor én mentem el hozzá a legelső alkalommal.Most én sírok itt felette és én várom a bocsánatot…csak most nem tőle,hanem inkább az égtől,hogy egy kis időnk még legyen együtt.

Ha azt mondom,hogy vannak csodák,akkor a világ legnagyobb igazságát szavalom el.Mintha csak a pap imáját hallgatta volna isten,vagy tudjam is ki…de az enyémet biztosan meghallgatta,mert a hetedik napon megnyugodott a lelkem.Louis nem látott még sírni,ébren nem,de akkor mikor megláttam felnyíló szemeit,és megéreztem szorító kezeit,szinte fuldokolva,görcsösen zokogtam felette.Csak a köszönömöt tudtam magamban mormolni,és azt,hogy ez nem álom.

„-L-liam?Hol vagyok?-élettelen hangja volt amit meghallottam először,aztán simogató kezeit éreztem enyémeken.Felnéztem rá,könnyes szemmel és még mindig egyenletlen légzésem próbáltam visszaállítani.

-L-loou.K-kórházban.-szipogtam rá.S tisztán emlékszem,hogy olyan szorosan öleltem meg,hogy örültem ha kap levegőt,de nem akartam elengedni.Ahogy a mondás is tartja:Addig becsüld meg a szerettedet míg él,ha már nem lesz,nem tudod neki elmondani.Így ezért még akkor elmondtam neki,ott a kórházban,abban a büdös kórteremben…ha azt mondom,hogy jól fogadta,akkor az erős túlzás.

-É-én….szeretlek Lou!-nem is nézett rám,csak meredt maga elé és könnybelábadt szemekkel bámulta a takarót.-Lou?-elcsuklott a hangom,s mintha sejtettem volna,hogy ez lesz,máris a sírás fojtogatott.

-Nem!...Nem!-egyre hangosabban mondta és le kellett nyugtatnom,nehogy baja legyen…fogalmam sem volt,miért tette ezeket,de mikor filmeztünk vagy csak feküdtünk az ágyában és beszélgettünk,semmi baj nem volt…most miért?

-Lou!Lou!Mi a baj?-fülére tette a kezét,mint aki megőrült,s ezzel a tettével nagyon megrémített.Sosem csinált ilyeneket.

-Nem szerethetsz!Soha!-könnyeit hagyta lefolyni az arcán,s még mindig nem nézett rám.

-Már miért ne szerethetnélek Lou?Tudod,mennyire rossz volt,míg nem voltál magadnál?Itt virrasztottam melletted,és azthittem sosem beszélhetek veled többé.Ne csinálj ilyen kérlek!-átöleltem,de most nem bújt hozzám,úgy ahogyan szokott.Annyira….más volt.

-Egy ilyen embert,mint én,hogy lehet szeretni Liam?Nézz már rám!Egy idegroncs vagyok,s számolhatatlan idő múlva meghalok.Nem engedhetem ezt…nem.-felzokogott,mire mégjobban belesajdult a szívem…olyan kegyetlen velem és csak mégjobban fájtak ezek a szavai,mintha inkább azt mondta volna,hogy nem szeret…

-Akkor csak had legyek ugyanúgy veled,mint eddig Lou.Már nem lökhetsz el magadtól!Nem engedem,ahhoz túl fontos vagy nekem.Ha még emlékszel arra,amit a legelső alkalomkor mondtál nekem akkor megérted ezt!-most fordult felém először.Értetlen tekintetéből kiolvastam,hogy már nem emlékszik pontosan.-Azt mondtad,hogy nincs senkid!Utána pedig elküldtél,de mintha csak ismertelek volna,ösztönösen írtam bele a számom a mobilodba…sejtettem hogy hívni fogsz.Ezt is tetted.Rajtad kívűl nincs senkim,patthelyzet van Lou.Engedd meg nekem,hogy szeresselek,esküszöm,hogy ez lesz eddigi életed legszebb időszaka,ha kevés is,de megcsináljuk…kérlek!-lehajtott fejjel hallgatott végig,én pedig már kétségbeesésemben nem tudtam mit mondani neki…-Szeretlek,kérlek!-szipogtam a takaróba.Talán percek teltek el így,s később egy remegő érintést éreztem meg nyakamnál…fejemet simogatta,s alig hallhatóan szólalt meg.

-Köszönöm.-felnéztem rá.Ezért szeretem én Őt….nem s értem,hogyan voltam képes utálni,mikor nem önszántából fertőzött meg,csak élni akart egy kicsit,s ezzel legalább megismertem Őt.

-Mit?-alig láthatóan rágcsálta belül a száját,s ez is az egyik olyan tevékenysége volt,amit vagy idegességében vagy zavarában tesz..jelen esetben szerintem mindkettő.

-Hogy itt vagy…nagyon sokat jelent ez nekem,tudod!?-annyira kedvesen mondta,akárcsak egy kisgyerek,de végülis Ő tényleg az volt…egy kisgyerek akinek még család sem jutott,nem hogy szeretet.

-Mindig itt leszek veled,ne felejtsd ezt el!-szeretetteljesen nézett rám,mint például akkor,mikor segítettem neki kimenni a mosdóba,ha nem tudott,vagy amikor megcsináltam a teáját,mert szerinte az enyém finomabb mint az övé..

Ezekből a gesztusokból is rájöttem,hogy talán nem viszonzatlan a szerelmem,de sosem mondta ki…rengeteg félreérthető pillanatunk volt,de szándékosan nem hoztam szóba,mert már maga a szituációtól is rettentően zavart lett.

Percekig bámultuk a másikat..én a lábára hajtottam a fejem,a takaróra.Ő pedig ülő helyzetből lesett rám.Láttam,hogy akar mondani valamit,de vagy nem meri,vagy fél.

-Szeretlek Liam!-nagyon kellett fülelnem,mert most még a szokásosnál is halkabban mondta,de legalább kimondta..s akkor egy pillanat alatt mozdultam ülőhelyzetbe,s közelebb húztam a székemet hozzá.Meg szerettem volna csókolni,már annyira nagyon,de fogalmam sem volt,hogy Ő akarja-e vagy sem.Kockáztattam.

Kissé cserepes ajkaimat az Ő remegő,kiszáradt ajkaihoz érintettem.Éreztem,hogy tapasztalatlan,de ezt találtam a legjobb tulajdonságának.Meleg kezeimet arcára helyeztem,s szétnyitottam szám,hogy kidughassam a nyelvem,de éppen csak annyira,hogy érintsem alsóajkát.Felsóhajtott amit jó jelnek vettem és kezével a szabadon lévő kezemért nyúlt.Nem mélyítettem el végül,ahhoz más körülmények kellettek volna,de így csak kóstolgattuk egymást,ami talán még bizalmasabb volt,mintha vadul faltuk volna egymást.Ez így volt tökéletes.Nem is tudom,hogyan lehetett olyan durva a legelső találkozásunkkor,hiszen Ő egy rettentő visszahúzódó lélek,s hála az égnek én ismerhetem,milyen is Ő valójában.

-Tényleg szeretsz.-suttogtam ajkaira miután elváltunk,de szemeim még nem nyitottam ki..túl intimnek tartottam a pillanatot és csak ki akartam élvezni egy kicsit.

-Igen,tényleg.-boldog voltam,ismét.

-Mondd ki mégegyszer!-felnyitottam szemhéjam és gyönyörű szemét láttam meg magam előtt.S mosolygott,végre mosolygott.

-Szeretlek.-folyamatosan húzodott nagyobb vigyorba a szám.

-Mégegyszer,kérlek!-összekulcsoltam kezünket,lenézett majd ismét a szemembe.

-Szeretlek,szeretlek,szeretlek…én….tényleg nagyon szeretlek téged!-felnevettem,és mind a két tenyerem rátettem arcára,és most forró megcsókoltam.Nem úgy,ahogyan legelőször,most élettel és szerelemmel.Ha nem is sokáig,de együtt leszünk….és…SZERET!”

Annyira bensőséges volt akkor a pillanat,hogy akár az egész életem odaadnám érte,csak hogy újra ott legyek és érintsem meleg arcát,s csókoljam gyönyörű,finom ajkait..

Akkor,a két betegből lett két BOLDOG beteg.Nem foglalkoztunk a múlttal,s hiába érdekelt az,miért állította le a kezelését,én kísértem el az összesre,így pár hét alatt újból jobban lett.Az orvosok maximum hét évet adtak neki….ami akkor soknak tűnt,ma már csak a múlt."

JELEN

-Ugye milyen furcsa Lou?Tavaly ilyenkor még filmeztünk,emlékszel?A hajamba dobáltad a pattogatott kukoricát csak azért,hogy ne a filmre,hanem rád figyeljek,pedig tudhattad volna,hogy mindig rád figyeltem.Örökkön örökké te fogsz a fejemben járni,s ha megvalósul az orvosok diagnózisa,pár hónapon belül együtt leszünk.Oh,már tudom mi a kérdésed…miért nem megyek most?Hogy minél több emléket gyűjtsek neked…tudom,hogy miket szerettél volna megtenni,ezért ameddig a legutolsó leheletem kitart én teljesítem mindet,hogy aztán jókat nevessünk rajtuk…és…-elcsuklott a hangom.Pedig annyira sok mindent szerettem volna neki még mondani,de mostanában már a beszéd is nehezebb.-Annyira hiányzol nekem!Mondd,miért nem vagy mellettem?Tudom,tudtuk,hogy te mész el előbb,de miért mentél el ennyire hamar?Hiába vagyok beteg,s te is az voltál,még annyi közös pillanatunk lehetett volna.Filmezhettünk volna még olyan sokat,hogy a világ összes lemeze se lenne elég rá.Szeretkezni akarok veled,amíg egyikünk belefárad az élvezetbe.Addig sétálni,mire össze nem esünk a fáradtságtól…én csak…annyira szeretnélek,mint még soha senki.-rádőltem a fényes borítású hófehér sírra,s hiába ígértem meg neki,hogy nem fogok sírni…annyira nehéz nélküle.-Tudom,hogy azt szeretnéd…h-hogy boldog legyek,de én csak v-veled vagyok az édesem.

Emlékszel arra mikor először találkoztunk?Belöktelek az ajtódon és nekinyomtalak a falnak.-elmosolyodtam az emlékre..olyan távolinak tűnik pedig alig nyolc éve történt.-Olyan magabiztos voltál,olyan jól néztél ki és olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam,miután fordítottál a helyzeten.Már akkor szerettelek,csak a kétségbeesés és a düh nem tágított belőlem…talán sosem fogom magamnak megbocsájtani,hogy több,mint két évet pazaroltam el.Két évet,míg azt tölthettük volna rengeteg szerelmes pillanattal.Tudom,hogy szerettél…a pillantásod elárult..

Főleg akkor,mikor úgy érkeztem hozzád,mikor zuhanyoztál.Azthittem baj van,hogy magadra zártad a fürdőt,pedig csak zuhanyoztál…és én meg vertem az ajtót amíg ki nem nyitottad.Utána nem értetted,miért rohantam el…hát elmondom neked szerelmem..Ha te láttad volna magad,nem fordult volna meg más a fejedben,csak az hogy mennyire szexi vagy…mert igen,az voltál.Nem akartalak elijeszteni,ezért inkább elfutottam,nem mertem elmondani,hogy majdnem rádvetettem magam.Imádtam,hogy olyan barna a bőröd akár egy spanyol fickónak,viszont te csak a szobádban ültél egész nap,s talán egy évben háromszor látott a bőröd napfényt…-az egész lénye magam előtt lebegett és nem mertem mozdulni hátha szertefoszlik.-Miért beszélek hozzád múlt időben?Még mindig annyira szeretem a barna bőröd,még mindig imádom a szerénységed…még mindig olyannyira szeretlek,hogy nem tudom elmondani..-keservesen sírtam már,s a forró könnyeim hamar felszárították a késő őszi szelek,de annyit amennyit kifolyattam a szememből egy egész hurrikán nem lenne képes.Ujjaim végigszántottam a számokon melyek annyira kevés különbséggel díszelegtek a kövön…

Istenem csak add kérlek,hogy jó helyen van és még mindig szeret engem…

-Várj meg életem!Hidd el nemsokára én is veled leszek…hamarabb,mint hinnéd,s akkor tényleg örökkön örökké lesz a mi végzetünk.
Hiszel a sorsban,Lou?Én igen.Tudod,nem említettem neked sosem,de nem lehetett véletlen az,hogy mi találkoztunk.Semmi sem véletlen,ami veled történik életed során.Eddig én csak hittem ebben,de most,hogy itt vagyok ismét…már érzem!Ez a hely lesz a mi lakhelyünk szerelmem.Te már belaktad,de rám még vár pár kaland.

Holnap meglátogatom Nicola-t.Tudom,hogy egy hidegvérű nő,de mielőtt veled találkoznék,még szeretném látni.Nálad viszont,nem szeretek senkit sem.Szerelmem…miért nem mondod nekem?Miért édesem?Olyan régen hallottam a vékony hangodat…annyira régen láttam édes mosolyod,hogy már kezd az elmémben feledésbe merülni.Kérlek elevenítsd fel nekem!-A márványon lévő fényképre néztem,s nem érdekelt,hogy poros,vagy koszos.Egy leheletnyi puszit adtam rá,mintha itt lenne velem és viszonozhatná…alig harminc évesen olyan kétségbeesett vagyok,hogy azt képzelem el mindennap,milyen is lehet a túlvilág.-Ugye jól vagy szerelmem?Nem vagy magányos ugye?Ha mégis,remélem tudod,hogy szeretlek és megyek hozzád!Ha pedig még a jövőhéten sem találkoznánk,eljövők ide újra,csak azért,hogy szokjam a helyet.Rendben lesz így,szerelmem?-utoljára végigsimítottam a feliraton és feltápászkodva,kissé legyengülve baktattam a temető kijárata felé,s szinte minden egyes lépésnél visszanéztem,nehogy eltűnjön nekem..nem élném túl…de lehet,hogy az lenne a legjobb megoldás.

Veled akarok lenni szerelmem!

Louis William Tomlinson

1991-2020

Nagyon szeretlek szerelmem--a te Liamed