My Savior

Sziasztok,

meg is érkeztem Warrior történetével, ami nem olyan lett, mint amilyet kért, de remélem nem lett olyan borzasztó. Ne haragudjatok, hogy ilyen rövid lett, de az írás itt sem megy tökéletesen. Nem tudom mi történt, de valahogy nem jönnek össze az elvárt dolgok. Remélem hamar rendbe jövök.

Kérlek írjátok meg, hogy tetszett- e, ez egy elég furcsa sztori lett.

xxx Nicole Evans

A kicsi barna hajú fiú remegve futott be a szobájába, miután édesapja megpofozta egy kellemetlen veszekedés után. Édesanyja hiába kiabált utána, nem tehetett semmit, hiszen ugyanazt a dühöt érezte, akárcsak a férje. Miért? Ez egy furcsa világ.

Minden embernek van a Földön egy társa, egy lelkitársa. Ez a lelkitárs ugyanazt érzi, mint amit te. Mindenképpen találkozol vele életed során, mivel a sors mindenképp az utadba sodorja majd. Lehet ez már az óvodában, de az is lehet, hogy az utolsó éveidben találkozol vele. A kicsi barna hajú fiú szülei társak voltak. A fiú nem tudta még felfogni ez milyen erővel is bír, de azt tudta, hogy ha anyukája sír, akkor apukája is szomorú. Ha édesapja dühös, édesanyja is ellenszenvet érez, ám nem teljesen ugyanazt. A nők és a férfiak szintén meg vannak különböztetve, tehát pontosan nem is érezhetik teljesen ugyanazt az érzést, mint párjuk.

A kis barna hajú fiút Niall Horan-nak hívták, aki aranyos kis babapofival, már – már hullafehér arcbőrrel és pisze orral rendelkezett. Egyetlen egy dolog volt számára, ami mindennél fontosabb volt: hogy megtalálja az Ő társát.

Sokat szenvedett miatta, hiszen ébredt már úgy fel, hogy ideges, hogy sír, vagy éppenséggel nevet. Ebből ki tudta következtetni, hogy nem ugyanazon országban élnek társával, ám ez nem elriasztotta, hanem épp ösztönözte a kékszeműt. Meg fogja találni azt, akit az égben neki szántak. Volt néha egy furcsa érzése, amit nem mert a szüleinek sem mondani, mert félt, hogy megint bántani fogják Őt. Az édesanyja sosem volt hirtelen haragú, de édesapja annál inkább. Szerencsétlen sors jutott neki, s éppen ezért reménykedett abban, hogy ha a furcsa érzése beigazolódna, lenne aki megvédené Őt. Lenne mellette valaki, aki megérti. 

A fiú szemét törölgetve nyugtatgatta saját magát, és tudta, hogy nem szabad szomorúnak lennie, mert akkor a társa is az lesz. Azt semmiképpen nem szerette volna. Minél többet gondolt a társára, annál jobban sírt, hiszen fogalma sem volt, mikor láthatja majd a partnerét. Néha rimánkodott azért, hogy ne találkozzon vele, és a világ tegyen vele kivételt, miszerint sose kerítse útjába. Elég volt a szüleire néznie és máris elment a kedve az élettől. Tény, nem voltak ők mindig ilyen rossz viszonyban, de sajnos ha az egyik eltávolodik párjától, akkor a kapocs megszakad, s már csupán az egykori érzések emléke ragassza őket össze.

Ettől félt Niall is.

Mély levegőket vett és elapasztotta könnyeit, lassan, folyton egy szebb jövőről álmodozva. Lassacskán szenderült álomba, s még a forró könnyek ki sem hűltek orcáján, mikor beszippantotta az álom, melyben egy barna szemű fiú szerepelt. Ahogyan mindig, most is boldog álmaiban valóban boldog volt, ezt hiányolta a mindennapi életéből. A szerelmet, a szeretetet, a törődést.

Ám ezt egy tizenegy éves fiú mégis hogyan tudhatta?

Nem tudta.

Évekkel később, mikor felfogta, hogy valójában mi is folyik körülötte, elvesztette a reményt, miszerint Ő egyszer, valamikor még rátalál a társára. Szomorú lelke sosem lehet boldog, ám akkor még szomorúbbá válik, mikor arra gondol, hogy az Ő társa, aki neki teremtettek, sosem találja meg a párját, hiszen az már lemondott róla. Fájdalmas, de így van, és keserű szájízzel gondol rá Niall, ki most már a huszadik életévét töltené, ha a nyárnak vége lenne.

Éppen a legforgalmasabb úton haladt át Londonban, vagyis annak a kijelölt zebráján, mikor egy véletlen során az előtte sietve lépkedő a vállába ütközött és ezzel felborította Niall-t az egyensúlyából. Az említett, ki már hajszínének megváltoztatására szánta el magát, nagyokat pislogva, meglepetten ült a földön, s mellette rohantak el az emberek, csak az maradt ott mellette, ki fellökte. Ironikus, nem? 

Döbbenten figyelte, hogy amint egy kis düh került a vérébe, majd kiült az arcára, úgy változott az előtte lévő férfinak is az arckifejezése. Nem tudta hirtelenjében, hogy mi is történik, de mire föleszmélt már a talpán állt és furcsán nézett a sötétbarna szemekbe.

-E-elnézést!? -ezt inkább kérdezte, mint mondta, de elmosolyodott és mikor látta, hogy a másik is így tesz, felsóhajtott.

-Nem, én sajnálom! Siettem, csak már azt sem tudom hová. -nevetett föl a fekete hajú, de amint meghallották a hátuk mögül szóló sok éles dudaszót, elugrottak, ezzel teret adva a pöfékelő vasjárműveknek. Zavartan álltak egymással szemben és furcsa érzés költözött a belsőjükbe. Mintha…mintha hazaértek volna?

-Nagyon, khm, örülök a találkozásnak. Niall Horan. -a festett szöszke kezét nyújtotta a feketéhez, de nagyon meglepődött, mikor nem egy kézrántást, hanem két perzselő kart kapott maga köré. Meg sem tudott mukkanni, s lassan, de kezdte kapizsgálni mi is folyik itt.

-Én is nagyon örülök neked, Zayn Malik vagyok. – Niall  szíve mintha ezerszer könnyebb lenne, mintha rájött volna egy olyan dologra, amit egész életében keresett, gondolkozott. -Te vagy az. -szorosabban fogták közre a hosszú karok és csak alig hallotta, mit is mondott Zayn. 

-H-honnan tudod? -elhúzódott Niall tőle és kérdőn, szerencsétlenül álltak ismét egymással szemben.

-Nézz a szemembe! -Niall tette amit kért tőle a másik, bár tudta, hogy Ő csak egy idegen. -Milyennek gondolsz? Mit látsz a szemeimben? -tárta szét kezeit Zayn, s Niall nem a szemébe nézett, hanem a kezekre. A hosszú ujjakra, a szépen ívelt körmökre, a puha bőrre és a pulóver alól kikandikáló tetoválás kezdeményre. Nagyot nyelt, s mikor visszavezette tekintetét Zayn-re, az már mindentudóan somolygott, de állta a csodaszép kék tekintetet. 

-Öhm, hát. Nem is tudom. Szeretetre vágysz, de nem tudod kitől kaphatnád meg, mivel még nem találtad meg a társad. -megrántotta a vállát ás visszanézett a barna szemekbe, ugyanis idő közben félrenézett.

-Hazudsz! Ne feledd, Niall Horan, hogy én is érzem, amit te. Tudom, hogy mit gondolsz, legalábbis az érzelmeid egyértelműen ezt sugallják. -megfogta a másik kezét és a szájához emelte, hogy egy apró csókot hagyjon a hófehér bőrön.

-M-mit is? -Zayn felnevetett, s Niall-nek is mosolyogni kellett. Tényleg. Igaza van!

-Hogy tudod, hogy én vagyok az, akire eddig vártál, de nem akarod elhinni. Tudom, hogy feladtad a reményt, éreztelek. Rengeteget voltál egyedül és rettenetesen sajnálom, hogy nem lehettem ott veled, mert minden egyes percben azt kívántam, hogy akármeddig élek is de megtalállak és el nem eresztelek többé! Nem tudom, te mennyit gondoltál rám, vagy mennyit akartál rám gondolni, de az álmok elárultak, s elárulnak most is. Ugyanazt álmodjuk mindketten, tudom! -közhely volt, hogy egy mindenki szeme láttára eső helyen voltak, de Niall szinte ösztönből cselekedett, s most cáfolta meg a szabályait ennek a törvénynek, miszerint mindent éreznek, amit a másik is. Nem igaz, mert Zayn nem érezhette, hogy ennyire vágyódik iránta a szöszke, pedig de. Egyik pillanatról a másikra történ minden. Niall körbenézett, s miután összeszűkült szemekkel végigvizslatta a területet, maga után húzta Zayn-t a pulóverénél fogva, s mikor a háta a téglafalhoz ért, úgy kezdte csókolni érintetlen ajkait, mint egy csecsemő, ki életében először vesz levegőt, majd felsír.

Sőr, ez semmihez sem volt fogható, hiszen az is egetrengető, ha egy nő s egy férfi találja meg egymást egy ekkora városban, hát még az, mikor két férfi nemű talál egymásra. Nincs is annál szebb, mikor az emberek tapsolva üdvözlik a következő párost és nem undorodnak, nem ócsárolnak és nem szidalmaznak, mivel mindenki egyenrangú. Kinek több, kinek kevesebb életév jutott, de mindig mindenki megtalálja a párját. Ahogyan Zayn és Niall is megtalálta egymást.

-Tudod, én…nagyon sokszor gondolkodtam rossz dolgokon. Úgy értem, elszökni otthonról, vagy felhívni a rendőrséget, hogy vegyenek el a szüleimtől, mert ők nem jó szülők. El voltam keseredve, de mindig ott élt bennem a remény, hogy egyszer megtalálom azt, aki azt a sok rossz gondolatot egy szempillantás alatt elfeledteti s kreál velem újabbakat. Jobbakat. Egy idő után kezdtem feladni, s már én magam is azt hittem, hogy minden érzelem kiégett belőlem. Utána jött a nagy ötlet, hogy Londonba költözöm. Ennél nagyobb ötletem sosem volt, s nem is lesz. Én csak azt akartam mondani, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél, kiűzted belőlem a rosszat és ugyanazt akarjuk, ugyanazt érezzük és ugyanazt kívánjuk. Egymást. -Zayn végig Niall-nek háttal ült, s a szöszke is érezte, hogy itt valami nincs rendben. -Csak nem volt ez olyan megható. -felnevetett kínosan.

A fekete hajú lehajtott fejjel törölgette árva könnyeit és Ő is felkuncogott, mikor meghallotta párja öblös nevetését.

-Szeretlek! Szeretlek Niall Horan! Mindig is csak téged szerettelek, csak téged szeretlek, s csak téged foglak szeretni! -Niall arca is elkomorult, majd olyan nagy mosoly terült szét az arcán, hogy majd’ szétrepedt.

-Én is szeretlek téged Zayn Malik, míg világ a világ! -összeborzolta a fekete hajszálakat, majd mikor ezt a párja is megtette az övével, megkezdődött a csata, melyből Zayn jött ki győztesen, így aznap Ő volt a soros, hogy főt, mos, takarít, viszont este Ő lehet az aktív. Kicsit faramuci gondolatokkal oldották meg az együttélést, de mindezt Niall azért találta ki, hogy ne savanyodjanak be, s mindennap legyen miért, kiért felkelni. Nem akart a szülei sorára jutni, mert az borzasztó lett volna. Ő mindig is perzselő, vad, friss és nem utolsó sorban szerelmes párkapcsolatot akart a társával, aki hiába volt férfi, jobb volt ez  így. Így Zayn jobban meg tudja Őt védeni. Meg védeni bármi elől, de elsősorban saját maga elől. A démonok nem kint vannak, hanem saját magunkban, de ezt senki nem fogadja el, ezért keresik a bűnbakot!