Perfect Illusion /Halloween/

Sziasztok,

jézusom, mennyire jó érzés ide visszatérni. Alig vártam már ezt. 

Ahogy a csoportban is írtam, már nem lesz időm annyit írni, mint rég, ezért nem hetente lesznek a részek, hanem ahogy készen lesznek. Illetve folytatásos rövid sztorik lesznek a központi témák, remélem nem bánjátok. Ez a műfaj kezdi kinőni önmagát így inkább a hosszabb történetekre szavazok.

Hogy vagytok, egyébként? Milyen a szünet? Remélem mindenkinek úgy kezdődött a suli, ahogyan kell, jó jegyekkel.

A Halloween-i különkiadásról csak annyit, hogy furcsa. Akartam írni valamit, és ez sült ki belőle, azért remélem nem lett borzalmas! 

Írjatok, hogy miújság, mivan veletek, meg hogy milyen lett a rész! 

Sok - sok puszi, 

Nicole Evans

Ősz közepe mindenkinek a szeles, sötét estéket és a forrócsokoládés pihenéseket jelenti, vagy az elkövetkezendő hideget és fagyot, esetleg a relaxálást. Sokak utálják, mert az időjárás nem mindig kedvez a napi közérzetnek, így rányomja a bélyeget az ember napjára. Az eső szomorú és bágyadt hangulatot hoz elő, míg ha kisüt a Nap és megvilágítja a sárguló, őszülő leveleket, valahogy jobb kedvre derít mindenkit. 

Ilyenek az emberek. Külsőségek alapján ítélnek, s ezekhez alkalmazkodnak, de közben pedig észre sem veszik a lényeget. 

Önmagukat.

Des Styles is ilyen embernek mutatta magát. Őt nem érdekelte semmi, az sem, hogy mi a gond a családban, s az sem, hogy kifordul magából. Nyilván, ha borús és kedvtelen napra ébred, idegesebb és agresszívabb, de összességében egy átlagos embernek tudható be.  A családja hamarosan bővül, a felesége depressziós, de jól van, illetve anyagilag sem a legalján vannak. Az kellene még! Des rengeteget dolgozik azért, hogy a kicsi érkezéséig mindent megvegyenek, s mivel nem szerették volna tudni a baba nemét, ezért a kevert színekben maradtak Anne-nel. A hálószoba színe a babarózsaszín és a babakék helyett sötétlila lett, s nem is sejtették a szülők, később ez a szín milyen hatással lesz a babára. Még a cumisüveg sem az átlagos darab volt, kis serték álltak ki az oldalából, amik igaz, hogy nem sértették volna a babát, furcsán néztek a darabra.

A Styles család szerethető, de nagyon furcsa szokásokkal rendelkeztek, s ezért a legtöbb ember, legyen az szomszéd vagy egy távoli rokon, messziről elkerüli őket.

Október harminc egyedikét írt a naptár, mikor Anne felriadt a kanapén szundítva. Furcsa érzése támadt, s ezt betudta annak, hogy elment az áram a nagy viharnak köszönhetően, ami kint tombolt. Des nem ért még haza, hisz a harmincas férfi általában este nyolcig – kilencig dolgozott. Az óra éppen a hetes felé közelített, mikor egy nagy villám csapott be, a házhoz túl közel, még Anne is megérezte. Hirtelen ugrott egyet, mert annyira megijedt, de egyből a hasához kapta a kezét, mert egy ismerős görcs keletkezett. A nyolcadik hónap végénél járt, hamarosan szülnie kell, de fogalma sem volt arról, hogy mikor, s mi lesz a jel, ha itt az idő. Így szuszogott és visszadőlt a párnákra, majd próbálta lenyugtatni magát teljesen. Nem szabad felzaklatnia magát.

Tíz perc elteltével szinte teljesen elmúlt a fájdalom, ezért úgy döntött, hogy feláll s megnézi mi volt a nemrégi zörej – moraj. Zokniba bújtatott lába úgy is jéghideg volt, hogy a hát teljes egészében be volt fűtve. Összehúzott szemöldökkel lépkedett a már jól ismert folyosón, s mikor a teraszajtóhoz ért eltátotta a száját. Hajába túrt és az idegesség felszökött a torkán. A mobiljáért igyekezett, de megbotlott a szőnyegben s majdnem elbukott, hála az asztalnak, melyben meg tudott kapaszkodni. A sírógörcs fojtogatta, s könnyeitől alig látott, de muszáj segítséget hívnia. 

Kitört belőle a zokogás, mikor látta, hogy semmi térerő sincs. Egyedül van a lakásban, sötétben, viharban, terhes és ha nem eszel ki valamit, halálra ég. Ugyan a villám a kertben csapott a földbe, a fa, s a bokrok is kigyulladtak. A teraszuk egy átlagos amerikai kerthez tervezett, fából készült anyag volt, s így, a fától a bokrokon keresztül a terasz is felgyullad majd, az pedig egy pillanat alatt gyújtja meg a háztetőt. Anne ettől félt. 

Nem tud mit csinálni, hacsak nem ő tesz valamit.

Az összes esőkabátot magára aggatta, ami a házban volt található, s rétegesen felöltözött, hiszen a hideg és az eső nem sok jóval szolgál.

Anne szerencséje csupán annyi volt, hogy az eső szakadt, így nem terjedt olyan gyorsan a tűz, ám az a vízmennyiség kevés volt ahhoz, hogy teljesen eloltsa a lángokat. Amint kiért a hidegbe, megborzongott, s egy gyors imát elhadarva kirohant az esőbe, egyenesen a szivattyú felé, ahol megfogta a slagot és beindította a vizet. Szerencse, hogy ez működött. A vízsugár egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogyan a mennydörgések száma is, de félre kellett tennie a félelmét.

Fél órába telt, mire sikerült mindent vizessé varázsolnia, s eloltania a tüzet, ám a füst nem tett jót neki. Míg a homályos, káros anyag ölelte körül, köhögött és fuldoklott, de végig csinálta. Próbált mély levegőket venni, míg elzárta a csapot, de csak rosszabb lett. A hasa talán már elviselhetetlenül fájt, fázott és alig kapott levegőt, ráadásul az eső még jobban rákezdett. Sietett fedél alá jutni, de a teraszajtó útját állta, s lezuhant a földre.

Anne annyit látott, hogy az eső esik, valami végigfolyik a lábán, s egy hatalmas eséssel nyugodtság költözik testébe.

A sors sosem kedvez az embereknek úgy, ahogyan azt ők szeretnék. Kinek a karácsonyi ajándékát veszi el, vagy a születésnapit, de egy biztos. Van akinek többet is elvett, mint egy ajándék. Sőt!

Des Styles, s fia elköltöztek a karácsony előtti héten egy keleti parthoz közeli kisvárosba, melynek nem sokan tudják a nevét. Milyen sorstalan, hogy a Tomlinson család is épp azon a napon költözött, ugyanabba a városba, szintén egy családi katasztrófa következtében.

Des mindennap úgy alszik el, hogy a lámpát nem oltja le, s az ágya mellett közvetlenül fia ágya található. Mindent újra kellett kezdenie, egyedül, de nem panaszkodik, hisz ott van neki Harry, akiről még egyebet sem tudunk, csak annyit, hogy november elsején van a születésnapja, s elvesztette édesanyját? Mikor is? No ezt majd elmeséli Ő maga!

                                               ~~~~Harry~~~~

Október harminc egyedike az egyike azoknak a napoknak, melyeket teljes szívemből utálok. Hiábavaló a halandóságom, mint egy villámcsapás, úgy emlékszem arra a napra, mikor édesanyám elhagyta a testét. Képtelenség, igaz? Nem az. Sok olyan dolog van a Földön, amit az emberek nem tudnak, vagy inkább nem akarnak tudni és abba a gondolatba temetkeznek, hogy a világ egy fizikai dolog és csupán kézzelfogható események történhetnek. Ám kis részük mégis hisz abban, hogy van valami más is itt. Van! Például az 51-es körzet…az sem véletlenül létezik. Ott olyan dolgok folynak, melyek egy átlag ember számára felkavaróak és hihetetlenek lennének. Bizonyított tény, hogy az emberek nagyrésze azt hiszi el, amit a saját szemével lát, így a világtól elzárt területen van az egész körzet.

No, de ne kanyarodjunk el a feltevéseinktől, vagyis inkább rólam.

Harry Styles vagyok, vagyis így hívnak, de még magam sem tudom mi vagyok. Utálom a képességem, vagyis azt, hogy mindenre emlékszem, a megfoganásomtól kezdve mindenre. Hallom édesapám gondolatait és érzem a körülöttem lévő emberek érzelmeit. Lehet csupán a sors fintora ez, hogy én kaptam ezeket a képességeket, de őszintén szólva már kezd idegesíteni. Ez alatt a tizenkilenc évem alatt, amit itt töltöttem, eléggé sivár a mindennapi életem. Kezdjük ott, hogy iskolába sem járhattam sosem, mert apám féltett. Ő nem tudja az „adottságaim”, de sejti, hogy nincs rendben velem valami. Attól félek, hogy valami diliházba szeretne adni, de ezt szeretném megakadályozni. Ilyenkor használom ki a képességem, vagyis olvasok a gondolataiban, így megtudom, hogy mit is gondol rólam. Talán ezért is jobb a kapcsolatunk, mert mindig próbálok a kedvében járni, bár már néha megjegyzi, hogy túlságosan tudom, mit akar. Nem szeretném lebuktatni magam senki előtt, de az a sejtésem, hogy nem csupán én vagyok ilyen egyedül.

Sok olyan pillanatom van, mikor undorodom magamtól vagy egyszerűen elegem van, de mindig leállítom magam, mert sosem jó ha török zúzok. Ez valahogy bennem van, hirtelen haragú vagyok és Halloweenkor borzalmas a viselkedésem, sőt, az alakomról nem is beszélve. Fura tapintású lesz a bőröm, mintha szaruvá válna, a szemeim a rikítózöld helyére szürkék lesznek, s a fogaim is kilátszódnak. Gyűlölöm, ezért sem szeretem kitenni a lábam három napig a szobámból, mert félek, hogy valaki meglát, ugyanakkor viszont lehet, hogy nem is néznének ki a tömegből, hisz Halloween azért van, hogy beöltözzenek valami félelmetessé, így ami nekem a teljesen természetes külsőm, azt más álruhának látná.

Este nyolc órát ütött a faliróám, mire ugrottam egyet és halkan nyikkantam, mikor megéreztem az egyre növekvő farkamat. Ez a másik. A hátam kiszőrösödik és a hátam alján egy hatalmas farok növekszik, mindig október harminc egyedikén este kezdődik és november másodikán este múlik el. Nem mondom, hogy kellemes, de ellehet vele élni, ha más nincs.

Hallottam az utcán vihorászó gyerekeket, akik minden évben beöltöznek valami lénnyé, általában vámpírok, most viszont egyre több zombit, vérfarkast és denevért is láttam. Mindig becsengetnek hozzánk is, ám senki sem nyit ajtót, mivel édesapám ilyenkor elutazik, minden egyes évben, ám mindig elmondja, hogy maradjak itthon, mert Halloween-kor nem szerencsés kint járkálni az utcán, késő éjjel. Viszont tizenkilenc éves vagyok, nem ragadhatok örökké a szobám falai között!

Amikor meghallottam a csengőt megszólalni már mentem is a konyhába valamilyen édesség után kutatva. Reméltem, hogy nem ijednek meg tőlem, ha meglátnak, nagyon ideges voltam miatta. Ám mikor kinyitottam az ajtót nem csak egy, hanem három személyt is megláttam. Egy majdnem velem egykorú lány, vagy fiú, már nem is tudom mi volt és két kisebb gyerek.

-Csokit vagy csalunk! -mondták hangosan. Kissé megnyugodtam, és mindegyikük kosarába tettem egy – egy csokit, viszont mikor a harmadikhoz értem, a kicsihez, megszólalt.

-Te is beöltöztél? -kérdezte aranyos hangján, amiből arra következtettem, hogy egy cuki kislány van a jelmez alatt.

-Be hát, nem tetszik? -felnevettek, kivéve a legnagyobb, Ő nagyon méregetett, nyeltem is egy nagyot miatta.

-De, nagyon! Nem jössz velünk? Hozz egy kosarat és iráááány az utca! -nevetett föl a másik, viszont a nagyobb még mindig nem szólalt meg.

-Tényleg? Viszont csak akkor, ha elmondjátok a neveteket! -a két kicsi már nyújtotta is a mancsát felém.

-Én Doris vagyok.

-Én pedig Ernest.

-Én Harry vagyok, nagyon örvendek. És te? -néztem a nagyobbra, aki még mindig elég kirívóan méregetett.

-Csak Louis. -ennyivel le is zárta a beszélgetést.

-Örülök. Gyorsan felkapom a kosarat és felveszek valami göncöt, aztán jövök is. Bejöttök? -kérdeztem.

-Nem, megleszünk itt is, csak siess! Nem érünk rá egész éjszaka. -kissé mérgelődő hangját hallottam Louis-nak, de gyorsan behajtottam az ajtót és felszaladtam, hogy eltakarjam, amit el kell. Vagyis a farkam, a szőreim, és kis sminket is tettem a fejemre, hogy tényleg maszknak tűnjön, majd lesiettem a lépcsőn és felkaptam az első fonottkosarat, amit a konyhában találtam majd egy kabátot húztam és bezártam az ajtót. Louis unottan csípőre tette a kezét, míg a kicsit rajta csüngtek.

-Na de bátyuus, biztos jófej. Ne legyél már ilyen szívtelen! -Ó, most rólam van szó? Egyből ez ugrott be nekem.

-Jaa, Ernest igazat mond, nagyon utálatos tudsz néha lenni. -fonta keresztbe kezét Doris és elfordult, de amint meglátott már futott is felém. -Ne foglalkozz Louis-val, bunkó. Viszont szerintem nem vagy veszélyes ember. Hány éves vagy? -felnevettem. Oh, Louis nem szívlel. No, ha még megtudná mi is vagyok…Te jó ég.

-Tizenkilenc, pont ma vagyok annyi. És te? -közben Louisék felé sétáltunk.

-Én hat vagyok, ahogy Ernest is, Louis meg huszonnégy lesz karácsonykor. -húzta ki magát, mint aki jól végezte dolgát.

-Ó, az nagyon jó. Szép nagylány vagy már. -Louis felhorkantott.

-Nem kell lekenyerezni a kicsiket. Még kis porbafingó mindkettő, nem kell a duma. -húzta föl az orrát Louis.

-Hát pedig szerintem elég érettek a korukhoz képest. -szóltam vissza, bár nem tudtam, hogy egy kezdetleges veszekedést hogyan is állítsak le.

-Akkor majd beszélj így a te tesóiddal, de az enyémeket hagyd békén. -összehúztam szemöldököm és ránéztem.

-Nincs testvérem, bár mindig is akartam egy kishúgot. -megforgatta kontaktlencsés szemeit.

-Így már érthető, hogy miért vagy ilyen. Szólj anyucinak, hogy hozzon össze apucival egy kisbabát. -halkan felnevetett, de bennem már érződött a feszültség. Megálltam, mire Doris utánam fordult.

-Mi a baj, Harry? -megráztam a fejem és leguggoltam elé.

-Nincs semmi baj, csak rosszul esett, amit Louis mondott, tudod, nekem nincs anyukám és sosem volt, meghalt, amikor születtem. -suttogtam. Eltátotta száját és a nyakamba ugrott hirtelen.

-Ne haragudj Lou-ra. Bocsánatot kérek én helyette is, nagyon sajnálom. Majd leszek én a kishúgod jó? Te biztosan jobb báty leszel, mint Lou. -jól esett, amit mondott, bár eléggé abszurd volt.

-Ne mondj ilyet, nem tudhatod, hogy miért ilyen. -felnevetett szarkasztikusan. Honnan tudja, hogy így kell ezt? Még csak hat éves.

-Dehogynem. Utál minket Ernest-tel, mert akkor akart elköltözni, mikor mi születtünk, de segíteni kellett anyának, s ezért nem mehetett. Azt hiszi, hogy a mi hibánk. -könnyezett be. Felkaptam az ölembe és odavittem a többiekhez, akik már eléggé unatkoztak.

-Nyugi hercegnő! Attól még biztosan szeret téged. -simogattam meg a haját, de közben mérgesen néztem Louis-ra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen természet, pedig én sem vagyok piskóta.

Órákkal később, mikor kettőt ütött az óra, eldöntöttem, hogy már ideje hazamenni. Késő van és már elegem van abból, hogy mindenki dicséri a jelmezem, kár hogy ez én vagyok. Oh, és Lou is kezd az agyamra menni, úgy istenigazán. Nem vagyok egoista, de szerintem megváltozna rólam a véleménye, ha az igazi arcom láthatná. Sejtem, hogy nem vonzódik a férfiakhoz, főleg nem egy öt évvel kisebb sráchoz, de szerintem megakadna rajtam a szeme. Hirtelen eszembe is jutott, hogy mit tehetnék. A gondolatolvasás bárkivel szemben megy. Ezért erősen koncentráltam Lou-ra.

Megtorpantam, mikor meghallottam miket is gondol. Ó.

„Még ez a Harry gyerek is sokkal jobban el van a kicsikkel, mint én valaha is leszek” „bár ne születtem volna meg, akkor nem lennék ilyen.”  „Ha valaki szeretne, úgyis elveszíteném”

Hirtelen hozzászóltam. Nem bírtam tovább.

-Louis? -felém kapta a fejét, mint akit rajtakaptak valamin. -Én szerintem hazamegyek, nem jöttök ti is? Késő van. -bólintott és egy szót sem szólt.

„Lehet mégsem olyan rossz ember ez a Harry?” „Meg kell hagyni, furcsa, de valahogy szimpatikus”

Somolyogtam magamba és próbáltam nem elárulni, hogy tudok mindent, amit gondol.

Mikor a házamhoz értünk mindenki lehajtotta a fejét. Doris és Ernest valószínű azért, mert fáradt volt, Louis pedig mert elveszett önmagában. Ezért feltettem egy furcsa kérdést.

-Lou, segítek hazavinni Dorist és Ernest-et, fáradtak vagytok. -halvány mosoly költözött festett arcára, ám mikor észrevette magát ismét elkomorodott.

Útközben senki nem szólalt meg, csak kullogtunk egymás mellett, míg én Dorist, addig Ő Ernest-et cipelte. Doris konkrétan összenyálazta a nyakam is, úgy aludt szegényke, viszont a kosarak jó teli lettek pakolva, így még az is nehezítette a sietős hazajuttatásukat.

Próbáltam odafigyelni Lou gondolataira, de nem ment olyan könnyen. Viszont el – elkaptam pár érdekes gondolatfoszlányt.

„Alig várom, hogy otthon legyünk, a fürdőszoba a nekem való hely.”  „Most anya sem tud megállítani” „Halloweenkor, tökéletes”

Ha arról gondolkodik, amire gondolok, akkor nagyon gyorsan ki kell gondoljak valamit. Nem szabad hazaengednem, mert csak baj lesz.

-Louis, ne! -tudom, hülyeség volt ezt mondanom, de mivel semmi sem jutott eszembe, azért kénytelen voltam elmondani neki mindent…-Ha gondolod holnap mindent elmagyarázok, de ne tedd, amire most gondolsz! -kerek szemekkel nézett rám rémülten.

-Mi vagy te? -riadt meg hirtelen.

-Holnap elmagyarázok mindent ha kíváncsi vagy, de ne csinálj semmi hülyeséget. -hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem csak én tudom ezt a……valamit.

-Rendben van. -ezután tényleg nem beszéltünk semmit. Halkan beosontunk a házukba és ahová mutatta Lou letettem Dorist, majd egyet intettem és kilibbentem az ajtón, hogy hazagyalogoljak.

-Harry!? -megfordultam és Louis-al találtam szemben magam. -Akkor, holnap….elmondod ezt az egészet? Kicsit hátborzongató. -felnevetett kissé. Most egy félénk és beijedt Louis állt lőttem, nem pedig az, aki visszaszólt, mert kedves mertem lenni a húgával és az öccsével.

-El, gyere át amikor neked jó és akkor…csak kérlek majd ne ijedj meg. -mosolyogtam rá és intettem egyet.

Hazafelé csakis azon járt a fejem, hogy holnap mit fogok neki mondani. Nem is ismerem. Mi van ha annyira megijed a dologtól, hogy feljelent és bezárat valahová? Próbáltam nem ilyenekre gondolni, ám még egy óra múlva sem tudtam elaludni, folyton az járt  a fejemben, mi van ha…? De csak – csak sikerült az alvás olyan hajnali négy után kicsivel.

Reggel nyolckor kidobott az ágy. S mivel visszaaludni sem tudtam, ezért elmentem lezuhanyozni, de még magam is megijedtem a látványomtól. A szemeim a szokásos szürke helyett vörösen izzottak és a hajam színe is kezdett sötétedni. Nem értettem miért van ez, hisz minden évben ugyanolyan voltam. Farokkal, ugyanolyan fogakkal, szemekkel, hajjal és szőrrel…de most valahogy más. Már magam sem tudtam, hogy mi történik, de úgy voltam vele, hogy nem foglalkozok vele. Hamarosan elmúlik, addig pedig kénytelen vagyok elviselni.

Beálltam a zuhany alá gyorsan és bekentem testem a direkt ilyenkorra vett tusfürdővel. Elnyomja a szagokat és ez pont jól jön most. Undorítóan szőrös lett a kezem így lassan úgy nézek ki, mint egy medve, de szerencse, hogy nem tart soká ez az állapot. Remélem.

A kabinból kiszállva jutott eszembe, hogy a tizenkilencedik születésnapom is ma van, vagyis már teljes mértékben felnőtt vagyok. A tizennyolcadik átlagos volt, mivel ki sem tettem a lábam a házból, ám éjszaka ez megváltozott. Most valóban máshogyan is éreztem magam.

Tíz óra után meghallottam a csengő hangját, s egyből siettem is az ajtóhoz. Kilestem a lyukon, hogy biztos legyen abban, hogy Louis jött meg. Ő volt, így egy nagy sóhaj után kinyitottam az ajtót, majd megláttam őt. Most már teljes egészében Louis volt, vagyis egy gramm smink sem takarta az arcát. Alig mertem a szemébe nézni, viszont muszáj voltam. Félénken arrébb álltam, hogy be tudjon jönni, és közben próbáltam a szívverésem is csillapítani. Nem tagadom, tényleg elég vonzó srác, főleg azokkal a kék szemeivel, ám engem még mindig nem lát. Úgy igazán.

-Szia. -köszöntem rá, mivel Ő még mindig nem tudott, vagy nem akart megszólalni.

-Helló. -cipőmet nézegettem és egyre kínosabb volt a csend. Intettem, hogy jöjjön a nappaliba. -Egy kérdésem lenne! Miért vagy még mindig ebben a cuccban? -kérdezett rá, én pedig erőltetetten felnevettem.

-Ezt akartam elmondani. Tudom, nagyon félelmetes és az is, amit este mondtam neked. De kérlek ne szólj közbe majd és próbáld megérteni, ha nem is lehet. -bólintott és leült mellém, egy kis távolságot tartva közöttünk.

-Szóval. Pontosan ma tizenkilenc éve, hogy megszülettem. Édesanyám a születésemkor meghalt, mégpedig úgy, hogy engem mentett, vagyis a házba villám csapott és eloltotta a tüzet, de közben megindult a szülés és rengeteg vért veszített. A kiskorom a mai napig furcsa és hihetetlen, hiszen akkor jöttem rá arra, mi is vagyok, vagyis milyen dolgok történnek velem folyton. Tudok az emberek gondolataiban olvasni, megérzem ha valaki dühös, fél vagy akár boldog, illetve itt van ez, amit a saját szemeddel látsz. Ez nem egy Halloween-i jelmez, ez a testem, ami minden évben három napig kínoz ezzel a csúfsággal. -sóhajtottam és felnéztem rá. Tekintete üvegessé vált és mintha mindjárt felnevetne az abszurd történetem miatt.

-Ez valami vicc? -csapott a térdére.

-Nem az. Gondolj valamire, valamire amit nem találnék ki úgy, hogyha nem ismerlek. -sejtettem, hogy valami olyanra fog gondolni, amit tényleg nem gondolnék róla, szóval már vártam, hogy megtudjak róla valamit.

„Sosem találod ki, de legyen. Meleg vagyok, az is voltam és az is leszek, míg a nevem Louis William Tomlinson” ---igen elcsodálkoztam a gondolaton. Sosem hittem volna, hogy meleg lenne, hiszen ha ránéz valaki egyből azt szűri le, hogy csak úgy falja a csajokat. Wow.

-Öhm, hát..nem tudom mondjam e. -felnevetett.

-Sejtettem. Nem tudod, igaz? De akkor mire volt jó ez a mese? -tárta szét a rövidke karjait és egyenesen a szemeimbe nézett a sajátjával.

-Én is meleg vagyok, viszont nem gondoltam volna, hogy te is az lennél. Én is meleg voltam, vagyok és leszek. Valami kérdés? -önelégült mosollyal az arcomon néztem rá és vártam a reakcióját.

-T-te most akkor tényleg…? -bólintottam.

-Ez nem jelmez, ez a bőröm és ki nem állhatom, de holnap este elkezd visszahúzódni és már nyoma sem lesz egy évig, ha minden jól megy.

-És ez mitől van, vagy hogy? Én ezt nem értem…-összekulcsoltam ujjaim.

-Magam sem tudom. Senki más nem tudja rajtad kívül. Meg sem próbáltam elmondani valakinek, mert tudom, hogy egyből bedugnának egy elmegyógyintézetbe vagy valamilyen klinikára. Semmi kedvem ahhoz, hogy úgy kezeljenek, mint egy UFO-t. Fogalmam sincs mi vagyok, de tudom, hogy belül egy átlagos srác vagyok, aki teljes életet akar élni egy ilyen szarság nélkül. -mosolyogva figyelt beszédem közben. -Mi olyan vicces?

-Nem vicces, hanem tiszteletreméltó. Tegnap elküldtelek a francba vagy hússzor, az utunk alatt, de te egyszer sem szóltál vissza, sőt, a pilláid se rebbentek meg. Most meg egyre szimpatikusabb vagy. -csodálkoztam. Valóban elcsodálkoztam Louis-n.

-Nem hallgattam ki minden gondolatod tegnap, ne aggódj. Most viszont mesélj te magadról. Miért szerettél volna véget vetni az életednek? -kérdeztem, mire elkomorult az arca.

-Édesapám meghalt évekkel ezelőtt. Anyám hozzáment egy gazdag hapekhoz néhány éve és tőle vannak az ikrek, Ernest és Doris. Sosem szívleltük egymást a nevelőapámmal és ezt anya is tudja. Így nem tudom teljes szívemből szeretni a kicsiket sem, hiszen nem vérszerinti testvéreim. Mikor megtudtam, hogy anyám terhes, épp költözni szerettem volna. Viszont nem engedtek, merthogy segítenem kellett anyunak. Nevelőapám dolgozott és állandóan külföldön lófrált, ahelyett, hogy a terhes feleségével lett volna. Egy kicsit kezdett idegesíteni, hogy állandóan külföldön van, ezért utánanéztem egy – két dolognak. Kiderült, hogy van egy lánya és egy barátnője, akik Floridában élnek. Mikor ezt elmondtam anyámnak nagyon összevesztünk és ordibáltunk egymással. Elmondtam neki, hogy meleg vagyok, s azóta szinte átnéz rajtam. Emberszámba se vesz pedig én vagyok az, aki a jót akarta neki. Most pedig hiába eszi a penész, sosem lesz már olyan a családunk, mint rég. Minden tönkrement akkor, mikor apa meghalt. -fejezte be elcsuklott hanggal. Eléggé szomorú, ami velük történt. Közelebb ültem hozzá és átöleltem, mire nagyot ugrott. Hupsz.

-Ne haragudj, érdekesen festek. -felnevettünk.

-Van egy fura szagod is, meg kell hagyni. -ráncolta a homlokát.

-Hamarosan elmúlik, s akkor láthatsz eredti arcomban. Bár nem tudom, mik az ideáljaid. -felnevettünk.

-Ilyen az igazi szemed is? Mármint nem vörös, hanem szürke? Mert állandóan váltakozik. -összehúztam a szemöldököm.

-Reggel vettem csak észre, hogy piros, eddig mindig szürke volt. Az eredeti színe zöld, majd meglátod.-kacsintottam, mire felnevetett, így szerintem nem épp egy kacsintás sikerült.

-Mivel szülinapod van, és érdekel ez a történet, vagyis te, ezért gondoltam elmehetnénk valamerre. Benne vagy? -elhúztam a szám.

-Benne lennék, de mivel már nem Halloween van, furcsán néznének az emberek, ha így kimennék az utcára. Inkább maradnék itthon és lazulnék, mint mindig. -bólintott.

-Nekem ez is megfelel.

-Nem rossz egyébként, hogy minden egyes szülinapodon így nézel ki? -felnevettem.

Az ágyamon feküdtünk és a plafonon lévő festményt nézegettük. Én festettem két évvel ezelőtt a szobám plafonjára a galaxist, mivel számomra nem létezik lehetetlen, így ez volt a legkézenfekvőbb dolog, amit csak festhettem. Ha egyedül vagyok, sosem unatkozom, mert mindig az élet jut eszembe, s milyen lenne igazi emberként élni, akárcsak Louis.

-De. Belegondolva elég rossz, hogy sosem tudom megünnepelni úgy, ahogyan egy átlag ember. Viszont jó, mivel Halloween-re nem kell beöltöznöm. -felnevettünk.

-Minden évben ugyanaz vagy, unalmas.

-Igazad van.

-Egyébként miért nincs testvéred? Akkor nem unatkoznál.-kérdezte Lou.

-Anya meghalt születésemkor, apa pedig nem szeretett volna másik barátnőt, feleséget, így gyereket sem. Bár őszintén megmondva az is csoda, hogy én élek. Anyám akkor már halott volt, mikor engem megszülettettek. Mindig a születésemmel kapcsolom össze a borzalmas betegségemet, vagy mit, de választ nem kapok rá, hogy igaz-e vagy sem. De az is lehet, hogy jobb nem tudni mi miért van. -mondtam, s észre sem vettem, hogy eközben az ujjaival babráltam.

-Sajnálom. Én sokszor azt kívánom, bár ne lennének testvéreim, de mindig megbánom, hiszen Doris és Ernest semmiről sem tehet. Ők itt csak áldozatok, és azért vannak, hogy esélyünk legyen az életüket megváltoztatni. -elmosolyodtam a mondatát hallva. Nagyon intelligens és kedves, nem utolsó sorban helyes. Szerintem tudja is magáról, hogy az, hiszen nem véletlen lehet így borotválva, így nyírva a haja stb. A kis borosta az állán és az összevissza álló haj nagyon szexivé teszi. A vékony vonalú ajkai pedig külön adottság. Vajon hogyan csókol velük?

-Megnéztél rendesen? -vigyorgott. Lesütöttem szemeim és felnevettem kínosan. -Nyugi, nem cikizésből mondom, szerintem ez aranyos.

-Aranyos? Hogy nézek én ki? Egy szörny vagyok. -hallgattam el.

-Most, viszont nem kerülte el a figyelmem a kedvességed és a bölcs mondataid sem, a sarokban lévő képről nem is beszélve. Ez vagy most, és az vagy valójában. -fordult felém az ágyon és fejét a kezére támasztotta.

-Az hároméves kép. -nevettem.

-No, az még jobb akkor biztosan helyesebb vagy most. -kacsintott.

Louis estefelé ment el, bár nem akart nagyon, mondta hogy nem tud nálam aludni, viszont így hamarabb el kellett engednem, hisz gyalog, a hidegbe ráadásul sötétben nem ajánlatos sokat tartózkodni. Megadta a telefonszámát, szóval ha bármi van, fel tudom hívni Őt.

Megígérte, hogy másnap átjön, s nagyon reménykedtem benne, hogy akkorra már nem leszek ilyen csúf. Hamarosan el kell múlnia a hatásnak.

Nem sok mindent csináltam este, bekapcsoltam a TV-t egy rövid időre, de mindenhol a Halloween-nel voltak elfoglalva, abból pedig már kezd elegem lenni, így csak megvacsoráztam és egy gyors zuhany után bevetődtem az ágyamba. Feloltottam a lávalámpámat és relaxálva próbáltam gondolkodni, miközben a plafonom néztem. Apu két nap múlva jön haza, ami azt jelenti, hogy most sem fogja megtudni milyen is a kinézetem, bár már örülnék ha elmúlna. Talán ez olyasmi, mint a nőknél a havi baj, alig várják, hogy elmúljon, de mégis aggódnak ha kimarad. Szerintem már én sem lennék teljes enélkül, viszont jó lenne teljes emberi életet élni.

Hülyébbnél hülyébb gondolatok szálltak meg, de éjfél után egy kicsivel sikerült az álmok világába csöppennem, ahol legalább normális lehettem, hacsak egy kis időre is.

Reggel a csengő hangja ébresztett. Mivel sejtettem hogy Louis lesz az, ezért csak gyorsan kitöröltem a csipát a szememből és magamra húztam egy pólót, majd lerohantam a lépcsőn, s már nyitottam is a bejáratiajtót. Egy meglepődött Louis-val találtam szemben magam.

-Jó reggelt. -köszöntem.

-Hű. -összehúztam szemöldököm.

-Mi hű? -nem értettem mire gondol.

-Már nem vagy olyan. -vigyorgott. Arcomra csaptam a kezem és én is vigyorogtam utána. Ezaz.

-Pedig nem telt le a három nap, teljesen. -vállat rántottam és beljebb engedtem a meleg lakásba. -Ezért keltem olyan fitten most, végre nyugi. -kuncogtam.

-Jó téged így látni. -kapott el és átölelt. Meglepődöttségem nem is tudtam volna tagadni, hiszen vagy fél percig úgy álltam a karjai között, akár egy szobor.

-Ezek szerint tetszem? -kacéran mosolyogtam rá, mikor elhúzódott.

-Nem is kérdés. A göndör haj és a gödröcskék a gyengéim. -kacsintott.

-Ó, szóval csak ilyen lehet raktáron? -ugrattam.

-Nem. Csak ilyen van raktáron. -felnevettünk. Levette a cipőjét és a többi cuccokat, majd a konyhába mentünk.

-Éhes vagy? -kérdeztem és leültettem az asztalhoz.

-Tudnék enni. -bólintottam és már vettem is elő a pirítót, egy kis pirítós elkészítéséhez. Előszedtem négy kenyeret, a kisebb fajtából, de mielőtt betettem volna az előre bekapcsolt szerkezetbe, odafordultam vendégemhez.

-Jó lesz a pirítós? -bólintott. -Mennyit szeretnél?

-Kettő jó lesz, köszi. -vigyorgott. Lassan beakad az arcizma a folytonos vigyorgástól. Előszedtem a vajat és a fokhagymakrémet is, míg a kenyerek pirultak. -Mit segítsek? -ugrott föl a székről és odalépdelt mellém.

-Most nem tudsz mit. Csak szeletelek egy kevés paradicsomot meg paprikát hozzá. Viszont a tányérokat előveheted, ott vannak a második szekrényben alul. -Bólintott és hangos csörömpölések után megterített.

-Akartam már kérdezni, hogy édesapád merre van. Sokszor említetted, de még nem láttam. -épp a szalvétákat hajtogatta.

-Minden évben visszamegy a kisvárosba, ahol éltünk, vagyis éltek régen anyával. Meglátogatja a temetőt, anyát és egy kicsit magába fordul. Ez csak pár napig tart. Ha minden igaz, holnap jön haza. Majd megismerheted. -görbült felfelé a szám. Felnevetett.

-Annyira édesek azok a kis gödröcskék, már most imádom. -szívesen belemásztam volna a gondolataiba, de inkább hagytam, sejtem, miket gondol rólam.

-Köszönöm, vagy mi. Sosem bókoltak még. -gyorsabban vágtam a zöldségeket, s mire végeztem, pont készenlettek a kenyerek is.

-Nem? -lepődött meg. -Akkor még te nem is…?

-Nem, tudod sok furcsa dolog van körülöttem, vagyis inkább velem. Iskolába sem jártam, csak magántanárral tanulgattam itthon. Nem jártam sok helyen, így emberek között sem. -vállat rántottam, ám nem volt valami kellemes erről beszélni. Mindenki más átlagos, és átlagos dolgokat tesz, én még azt sem. -Sosem csináltam átlagos, természetes dolgokat. Ami neked természetes, az nekem új, ezért is vagyok kicsit ilyen….más.

-Szerintem nem vagy más, vagy ha mégis, akkor ez az ami ennyire vonzó. Mármint, értem, ez is fura, szóval ami számodra mindennapi az nekem nem az, viszont ami nekem az, az neked nem. Nem érzed, hogy ez….érdekes? -felnevettem.

-Pontosan, ez az ami olyan, furcsa, de valahogy mégsem. -a forró kenyereket a tányérokra tettem illetve egy kis narancslét is öntöttem a poharakba, aztán kistányérokra tettem a zöldségeket és mindent átcuccoltunk az asztalra.

-Együnk inkább. Ezt megbeszéljük később. -kacsintott. Minek kacsint ennyit?

Jóízűen falatoztunk, de azért volt néhány összeakadt pillantásunk, ami elég félreérthető is lehetne, vagyis az volt, de próbáltunk inkább a reggelivel foglalkozni elsősorban. Ám az étkezés befejeztével már éreztem Lou-n, hogy nem bír valamit, vagyis nem tud megállni. Fenébe ilyenkor a képességemmel.

-Köszönöm szépen a reggelit, Harry! -mosolygott rám csillogó szemekkel.

-Szívesen, máskor is. -most rajtam volt a sor, hogy kacsintsak egyet. Felnevetett és segített elrámolni a koszos tányérokat.

-Nem bírom ki! Ne haragudj. -mondta a hátam mögül.

-Mégis m… -épp letettem a tányért, mikor a karomnál fogva megfordított és nekitolt a konyhapultnak, majd az ajkaimra hajolt egész gyorsan. Reagálni sem volt időm, egyből elhúzódott. A szemébe néztem, majd a szájára, s másodjára én hajoltam hozzá közel s érintettem össze ajkainkat. Belevigyorgott csókunkba, mire én is, de nem volt semmi rossz benne. Egyszerűen természetesnek tűnt, olyannyira mintha csak levegőt vennék. Nyelve megtalálta enyémet és egymást kergették, de ugyanakkor néha végigsimított vele fogsoromon. Belenyögtem a csókba, s levegőt vettem az orromon, majd elváltam tőle egy pillanatra.

-Ha hiszed, ha nem, már tegnap is meg szerettem volna tenni, de nem tudtam hogy fogadnád. -mondtam őszintén.

-Ez így jobb volt. -kezei közé vette arcom és addig simogatott, míg el nem mosolyodtam, majd már a gödröcskéim tapogatta. Felnevettem.

-Hagyd őket! Ne miattuk tetszek! -durcáztam be hirtelen.

-Miattuk is tetszel!

-Még mi miatt? -kérdeztem érdeklődőn.

-A szemeid miatt, a hajad miatt, amiatt, hogy kedves vagy, hogy láthatólag megbízol bennem, és amiatt, hogy ilyen ártatlan vagy. Megfogtál, a képességeid ellenére is, de az is lehet, hogy miattuk is, nem tudom. Tetszel, annyit tudok. -vigyorom nem tudtam eltakarni, nem is akartam.

-És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy engem pedig pont az fogott meg, hogy te pedig egy arrogáns bunkó voltál az elején? -felnevettünk.

-Azt, hogy bármikor lehetek olyan egy szavadba kerül!-kulcsolta össze kezünket.

-Együtt? -néztem le rájuk.

-Csak ha te is akarod. -húzta volna el, de én erősen rászorítottam kezére.

-Együtt!