Just Hold On

Sziasztok,

nagyon rég posztoltam ide, de úgy érzem ma muszáj. Mint tudjátok, ma egy borzasztó hírt kaptunk, amit még mindig képtelen vagyok felfogni. Szerdán elveszítettünk egy olyan személyt, aki a családunkban nagyon fontos volt. Itt is és mindenhol őszinte részvétemet kívánom az egész Tomlinson családnak. Mindannyian szerettük Johannah Deakin-t, aki most hét gyereket hagy anya nélkül. Borzalmas. 

Ennek hírére fogtam magam és írtam egy nagyon rövid, de hatásos történetet. Remélem tetszik és egy kicsit megnyugszik mindenki. Jó olvasást! 

xxx Nicole Evans

Háromig számolt és ismét megtette, majd újra. Nem mert mélyet, mert félt, hogy vége. Félt, hogy jobban fog fájni, mint az elmúlt időszak. Félt, hogy még egy valakit elveszít, még egy valakit akit szeret. Könnyei záporoztak az arcán szüntelenül és remegett. A hányinger kerülgette a vas szagú folyadék láttán és szagától, ám ez volt a legkisebb problémája. Abba akarta ezt az egészet hagyni, végleg. Belül üvöltött a segítségért, ám kívül erősnek próbálta mutatni magát. Nem megy.

Nem megy tovább!

Keze remegése miatt véletlen egy kissé mélyebbet vágott. A vér egyre jobban kezdett ömleni, s a látása egyre csak homályosult. Mintha hirtelen fáradság tört volna rá. Sűrűn pislogott és próbált a pillanatban maradni. A naponta történő tragédiák sorozata a gondolatai feledésébe merült hirtelen és egy kis mosoly szökkent az arcára, majd behunyta a szemeit. Végleg?

Nem!

Egy halványzöld, meleg szobában ébredt, s eltorzult arccal fordult az ágy szélén görnyedve alvó személyre. Hirtelen tört rá a keserűség, a mérhetetlen fájdalom és a tehetetlenség. Akarva akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyei, s hiába tudta, hogy a sírás most semmiképp nem tesz neki jót, nem érdekelte. A fojtott zokogásra a nemrég említett alvó személy is kinyitotta szemhéját és fáradt, sötét szemekkel nézett farkasszemet a könnyező férfival.

– Miért voltál megint ott? – kérdezte a fekvő szakadozottan. A zöld szemű férfi halvány mosolyt eresztett és hatalmas kezét odanyújtotta a másikéhoz, mely csuklóig be volt fáslizva.

– Inkább ezt a kérdést halljam még vagy ezerszer, mint azt magamtól, hogy miért nem! Azt sosem bocsájtanám meg magamnak, Lou! – szipogott egyet és lehajolt, hogy egy hosszú csókot nyomjon az elhidegült kézfejre.

– Tudod, elfáradtam. Nem bírom ki, Harry! ­– sírt föl a kékszemű végre és kezét kitépte a másikéból, hogy eltakarja keserű arcát. Harry teljesen biztos volt benne, hogy barátja nagyon közel jár a teljes összeomlásnak, és immáron Ő nem sok mindent tehet. Annyi mindent megpróbált már, hogy az megszámolhatatlan. Mégis, még mindig ott van a remény, hogy egyszer boldog ember lesz Louis.

– De igen! Tudom mennyire fáj, tudom mennyire rossz érzés és azt is, hogy minden nap magad marcangolod és magad okolod az egészért. Nem te vagy a hibás, hogy is lehetnél? A betegség nem válogatja az embereket, Lou! Igaz, nekem nem anya halt meg, hanem a nagyapám, de elhiheted, hogy az sem volt kellemes. Pont, hogy te tudod a legjobban. A gyilkosság történik akkor sokkal nehezebb feldolgozni. Kérlek, te legalább próbáld meg megtenni! A kedvemért! – dühös volt már. Magára, Louis-ra, az egész elcseszett világra. Minden este úgy feküdt le aludni, hogy imádkozott azért, hogy egy nap majd ez az időszak csak egy rossz emlék legyen. Még nagyon távolinak tűnik az a nap.

– S-sajnálom, Harry! Tudod, hogy mennyire közel álltam anyához. Nagyon nehéz még a gondolat is, hogy Ő nincs többé. Pár hete a nagypapa, most anya. Ki jön még, Haz? Te is elhagysz engem? –bőgőtt, akár egy kisgyerek.

– Nem hagylak el téged soha! Soha! – erősítette meg szavát. – Minden erőmmel azon leszek, hogy rendbe hozzalak. Nem fogom megengedni, hogy valami bajod legyen. El sem tudod képzelni mennyire fáj az, amikor a fürdőszobánk padlóján talállak vérbe fagyva. Minden ilyen alkalommal elveszítek egy darabot a hitemből és a szívemből. – lehajtott fejét felemelte és erőteljesen nézett barátja szemébe. A gyönyörű szemekbe, melyek olyan összetörten csillogtak, hogy fájdalmas volt még csupán belenézni is.

– Én pedig akárhová nézek, mindenhol valami olyat látok, amit vagy tőle kaptunk, vagy hozzá kapcsolódik. Még a ház is Rá emlékeztet, hiszen tisztán él bennem a kép, mikor megvettük ketten és eljött hozzánk Dan-nel és a kicsikkel egy házavató vacsorára. Akkor is Ő sütött – főzött, Ő tett mindent. – Harry letörölte könnyeit és megsimogatta a kissé borostás arcot.

– Mind szerettük Őt, viszont nem akarná, hogy ilyen legyél. Sosem szerette, ha szomorú vagy. – Louis kezei a lepedőbe markoltak és megkeményedett az arcvonása.

– Miért csinálod ezt? – hirtelen szakadt fel a torkából az üvöltő hang, mely megijesztette Harry-t és emiatt elugrott Louis-tól. – Azzal akarsz helyrehozni, hogy anya nem szeretne így látni? Ezzel akarsz manipulálni, ha már te nem tudsz segíteni? – Harry lelkén mély sebeket ejtett ez a pár szó, de nem mutatta ki, bár Louis egyből észrevette, hogy megbántotta barátját. – Menj el! – kérte.

Természetesen nem gondolta komolyan, csak már nem tudott mit kitalálni, hogy egyedül legyen. Szereti Harry-t, nem akarja elveszíteni Őt is. Ő tartja még életben, de nem meri kimondani, mert fél, hogy emiatt tényleg elveszíti. Teljesen összetört lelkileg és fogalma sincs arról, hogy mi lenne az, ami visszahozná a hétköznapokba.

– Rendben. Ha ezt szeretnéd… – lehajtotta fejét és kitörölte szeméből az előbuggyanó könnycseppeket és izzadt tenyerét a nadrágja anyagába törölte, melynek már mindegy volt, hogy mi van rajta, ugyanis Louis vére teljesen beszínezte az eredeti színét. – De remélem azt tudod, hogy nem adom fel! – felállt és fájó szívvel ugyan, de visszanézés nélkül hagyta el a közös szobájukat.

Louis még borzalmasabban érezte magát, mint azelőtt, hogy Harry elhagyta volna a helyiséget. A torkát elviselhetetlenül marta a bűntudat érzése és az, hogy mennyire szerencsétlen. Segíteni szeretnének neki, de nem hagyja, pedig minden vágya az, hogy valaki ott legyen mellette és a leghülyébb gondolatfoszlányait is végig hallgassa. Ki lenne erre megfelelőbb, mint Harry?

Éppen ezért tapogatta meg csuklóit, mennyire van rosszul. Miután felült, pár nyöszörgés és elsötétült tudat után sikerült csak két lábra állnia. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig aludt, de abban biztos volt, hogy nem napokig, csupán pár órát maximum.

Bizonytalan léptekkel közelítette meg a csukott ajtót, s mikor kilépett rajta szembetalálta magát egy kisírt szemű Harry-vel. Ismét rossz érzés költözött a szívébe, tudván, hogy megint miatta sírt az ő egyetlene. Nyelt egy nagyot és hevesen dobogó szívvel lépett közelebb hozzá. Egy szót sem szólt csak lábujjhegyre állt és körbeölelte Harry nyakát szorosan. Mindketten egyszerre sóhajtottak és belélegezték egymás illatát. A mentolos és a narancsos illat úgy passzolt egymáshoz, mint a kék és zöld szín, vagy Louis és Harry. Harry-ben a remény ismét lángra gyúlt, emiatt is szorította erősen az ő kicsikéjét, míg a kisebb elismerte, hogy hiányzott neki Harry, még ha itt volt vele mindennap, akkor sem úgy, mint rég. Felsikkantott, mikor Harry a hátsójánál fogva felemelte Őt és tartotta az ölében átölelve. Aztán kirobbant belőle ismét a sírás. Nem tudta elkerülni az elkerülhetetlent.

– Ne haragudj, annyira sajnálom. Hülye voltam, hallgatnom kellett volna rád, csak…annyira hiányzik anya és… –  Harry próbálta csitítani, és bevitte a nappaliba, majd leültette a kanapéra.

– Ne mondj semmit. Tudom. – de mégis el szerette volna mondani.

– Annyira hiányzol! – sírt föl. Bedagadt szemei vörösek voltak és nagyok. Harry közelebb hajolt hozzá könnyes szemmel és végigcsókolta az arca minden szegletét.

– Te is hiányzol nekem! Megígérem neked, hogy rendbe hozzuk ezt, rendben? – bólintott a kék szemű és szipogott párat.

Harry minden csontja azért könyörgött már, hogy végre csókolja meg a ziháló szerelmét, s lassan oda is hajolt, hogy megtegye. Óvatosan hajolt rá a remegő, hideg ajkakra, melyek a sírástól sósak is voltak. Lassú becézgetéssel kebelezte be a finom alsóajkat, s ezt Louis egy könnyed sóhajjal fogadott. Imádta mindkettőjük egymás csókját, de talán Harry jobban szerette csókolni a kis szerelmét. Ő mindig is romantikusabb természet volt, míg Louis a keménylegény szerepét töltötte be, mégis külső szemmel Harry volt a domináns. Senki sem tudta megmondani mi is van közöttük. Barátság, szerelem, kötődés vagy már szükséglet. Persze egyértelmű volt, hogy valami nagyon bizalmas és nem mindennapi a kapcsolatuk, mégis titkolták a legközelebbi ismerőseiktől is a tényeket. Hogy szerelmesek egymásba. Senki sem tudta, csak ők maguk. Jay és Anne az a két kivételes személy, aki tudott róluk, és akkor majdnem elmondták a nagyvilágnak is az egészet, mivel a két anyuka rettentően örült nekik.

– Szeretlek! – suttogta Harry ajkai közé Louis.

– Én is szeretlek téged, nagyon-nagyon! – Lou belefúrta arcát Harry nyakába és összeszorított szemekkel várta, hogy elmúljon az égető, csípő érzés a karjából. Felszisszent, mire Harry is felkapta a fejét. – Fáj?  Gyere, átkötöm. – adott még egy puszit a füle tövébe és intett, hogy Lou kövesse.

Másnap reggel Louis már egy kicsivel jobban érezte magát. Este még elkapta egy kisebb – nagyobb sírógörcs, de az is csak azért volt, mert a zuhanyzásnál elviselhetetlenül fájtak a friss sebei és ömlött belőle a vér. Harry nem győzte nyugtatni, de szerencsére egy esti kakaóba kevert nyugtatóval minden megoldódott. Ez persze teljes mértékben Harry titka, mivel ha Lou ezt megtudná ajtóstul vágná ki a házukból. Miután kikeltek az ágyból – igen, Harry végre egy ágyban aludhatott Lou-val. Louis annyira elzárkózott, hogy nem is aludtak egy ágyban, ahogyan azelőtt. – első dolguk az volt, hogy szemügyre veszik egymást. Elsősorban Harry Louis-t, s meglepődött, mikor teljesen vidám hangulatában találta szerelmét.

– De jó kedved van, bébi! – csókolta szájon.

– Ne legyen az? Egy pillanat alatt változhat, szóval úgy vigyázz! – szűkítette össze a szemeit Lou.

Harry felnevetett. Örült, hogy Louis egy kis része végre visszatért. Nagyon sok fájdalmon ment keresztül az elmúlt napokban és elképzelni sem tudta, mi megy végbe Louis-ban akkor, mikor a zuhany alatt sírt vagy a kertben zokogott. Próbált segíteni, a kedvében járni, de csak azt érte el, hogy eltávolodtak egymástól és egy falat húzott maga köré, ami úgy látszik hamarosan leomlik.

– Akkor most úgy kell viselkednem, mintha egy menstruáló nő lenne az oldalamon? – incselkedett a kicsijével, míg az kimászott az ágyból. A lábánál fogva húzta vissza maga mellé a kisebbet és gyorsan ráült a derekára óvatosan, nehogy szabaduljon. – Nem mész sehová, itt maradsz velem egész nap! –Harry kusza haja lelógott kettejük közé pedig már nem volt hosszú, mégis. Lenézett barátja mellkasára, amit nem fedett semmiféle textil, így közvetlen közelről láthatta az apró szőrszálakat és a szexi tetoválást, ami annyira meglódította Harry fantáziáját nap, mint nap.

– Idekötözöl? – nevetett, végre.

– Szeretnéd? – érintette össze az orruk hegyét.

– Csak azt tudom, hogy szeretlek. – Louis felhajolt egy finom, hosszú csókra, amit szíves örömest kapott meg.

– Hm, akkor mindent tudsz. Én is szeretlek, hősöm! – elmélyítette a csókot és később áttért Louis nyakára, melyen rengeteg vörös foltot hagyott.